KUNHEGYES FÖLDRAJZI HELYZETE
 
A fölrajzi leírás kiinduló kérdése: hol is van Kunhegyes?
A kérdést természetesen más logika szerint válaszolják meg a helybeliek és a kívülállók. A helybeli térszemlélet Kunhegyest az Alföld közepére helyezi, ami meg is felel a valóságnak, noha az Alföld északi szélén húzódó hatvan-miskolci vasútvonaltól is alig 50 km-re esik.
Azt azonban már az itteniek sem mind tudják, hogy helységük a történeti Nagykunságnak (az un. Hatkunságnak) az északnyugati kiszögelését alkotta, a közvetlenül szomszédos helységek közül csak Kunmadaras és Karcag tartozott a hat kiváltságos nagykunváros közé. A természetföldrajzi tájbeosztás szerint Kunhegyes a Közép-Tiszavidékhez tartozik. Ezenkívül a helybeli térszemlélet a közlekedési lehetõségekhez képest is elhelyezi Kunhegyest: a Kál-Kápolna - Kisújszállás vasúti szárnyvonal, illetve a 4-es számú országos fõútból Kenderesnél kiágazó 34-es mûút mellé.
És hová helyezik Kunhegyest a kívülállók?
Kunhegyes az ország keleti harmadában, az Alföld középsõ részén, a Tiszától 13-15 km-re keletre helyezkedik el. Nagyhatárú település, területe 143 km2 (8573 kh). A település a Kakat-ér mentén húzódó ármentes térszínen alakult ki, Kunhegyes határának nagy része azonban a vízrendezések elõtt az év kisebb-nagyobb részében rendszeresen vízjárta terület volt. A Kakat-ér, amely ma már csak belvízlevezetõ csatornaként szolgál, régen a Tiszából a Mihó-foknál kilépõ árvizeket vezette le a Körös vízgyûjtõjébe, természetes határt képezve a nagykun városok és a vármegyei fennhatóság alá tartozó tiszamenti települések között.
Kunhegyes határában - a látszólagos egyhangúság ellenére többféle felszíni forma fordul elõ: lösszel borított-lapos hátak (ezek az egykori ármentes szigetek, általában a legjobb talajjal, a löszön kialakult feketefölddel), egykori folyómedrek, a folyómedrekbõl a szél által kifújt és összehordott homokformák. Ez utóbbi felszínformákon a talajviszonyok általában kedvezõtlenebbek, több a magas talajvizû, belvizes terület és a gyengébb termõképességû réti, lápi, szikes vagy homokos talaj.
A Nagykunság történeti-néprajzi eredetû tájfogalom, amely eredetileg Karcag, Kisújszállás, Kunmadaras és Kunszentmárton, valamint a beléjük olvadt puszták és a XVI. századtól hozzájuk kapcsolódó Turkeve és Kunhegyes határát foglalta magában. Századunkban viszont a Nagykunság eredeti jelentése elhalványult, és ma már általában, mint természetföldrajzi tájegységet ismerjük, amely a Tiszától délen a Körösig, délkeleten a Hortobágy-Berettyó-fõcsatornáig, keleten pedig a Hortobágy széléig terjed. Praktikus okokból sokszor a Nagykunságot Szolnok megye tiszántúli részével azonosítják. Így azonban a természetföldrajzi Nagykunsághoz egy sor olyan települést is besorolunk, amelynek a történeti Nagykunsághoz a térbeli szomszédságon kívül semmi köze sincs.
Mi volt a Nagykunság helye a régi Magyarország térszerkezetében, hogyan illeszkedett a régi közigazgatási beosztásba?
Magyarországon a közigazgatási beosztásnak Szent István óta mindmáig a legstabilabb, szilárd alapot képezõ elemei a megyék voltak. A királyi ispánsági központok köré szervezõdõ megyerendszer az ország egész területét átfogta ugyan, de néhol hézagok is maradtak. A kora-középkorban még lakatlan vagy gyéren lakott vidékeken, akár a peremeken, akár az ország közepén voltak azok, késõbbi benépesedésükkor vagy a megyerendszer bõvült új megyékkel vagy - és ez történt a kunok Alföldre telepedésekor is különleges kiváltságokkal felruházott, a megyéktõl nem függõ közigazgatási egységek szervezõdtek. Ilyenek voltak a jászok, a kunok és késõbb a hajdúk szabad kerületei, a székely és szász székek stb. Ma talán azt mondanánk rájuk, hogy autonóm területek, de ezek csak a megyéktõl voltak függetlenítve és bizonyos kiváltságokkal (pl. kollektív nemességgel) felruházva, a királynak, illetve a központi hatalomnak ugyanúgy alá voltak vetve, mint a bizonyos belsõ autonómiával szintén rendelkezõ vármegyék. A feudális magyar közigazgatási rendszerben tehát két egyenrangú területi szervezeti forma élt egymás mellett.
A Nagykunság a fent említett hat helység határát (csaknem 1200 km2 -t) magában foglaló területi egység volt, amely Heves, Külsõ-Szolnok, Csongrád, Békés és Szabolcs vármegyék közé ékelõdött. Kunszentmárton és a hozzátartozó Mesterszállás puszta területi legelkülönült a másik öt helység összefüggõ tömbjétõl. A Nagy kunság legnépesebb és legnagyobb határú helysége, 1876-ig kerületi székhelye Karcag volt.
A Nagykunsághoz hasonló, megyéktõl független területi egységet képezett az Alföldön a Kiskunság (Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Kiskundorozsma, Kunszentmiklós, Fülöpszállás, Szabadszállás és Kiskunlacháza), a Jászság (Jászberény és még 9 helység a hozzájuk tartozó pusztákkal), valamint a Hajdúság (Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospércs). Ezek az un. szabad kerületek kollektív nemességük folytán társadalmi szempontból is szigetek voltak a feudális Magyarországban. Különbözõ idõben jöttek létre: a két Kunság keletkezése a XIII.századi kun betelepüléssel, a Hajdúság a XVII . század eleji Bocskay-szabadságharccal kapcsolatos, míg a Jászság eredete a történelem homályába vész (a jászokat általában a kunokkal egyidõben vagy már õelõttük betelepült keleti népelemnek tekintik, egyes vélemények szerint azonban a rómaiakkal egyidõben már itt élõ jazigokkal azonosak). A Hajdúkerület, amelyet 1605-ben Bihar és Szabolcs vármegyékbõl hasított ki Bocskay István erdélyi fejedelem, közigazgatásilag teljesen különálló egység volt, bár ennek törvényhozási elismertetését hosszas közjogi harc árán sem sikerült elérnie. A Jászság, a Kis- és a Nagykunság azonban Hármas kerület néven egymáshoz kapcsolódott. A jászok és a kunok már a török elõtti idõkben is együtt szerepelnek a törvényekben.
A Jászkunság, mint tájnév eredetileg a Hármas kerület szinonimája volt. Ez a kilenc, területileg csak lazán összefüggõ darabból összetevõdõ közigazgatási egység a Dunától a Hortobágy széléig és az Alföld északi peremétõl Szeged határáig terjedt, és sok tekintetben máig tartóan meghatározta az Alföld középsõ részének települési viszonyait. A Jászkun kerület településföldrajzi sajátossága volt, hogy lakossága a törökkor során a néhány megmaradt helységbe tömörült, amelyek a XIX.század elsõ harmadára már mind elérték a mezõvárosi, majd a rendezett tanácsú városi jogállást. Faluhálózat az egykori Jászkun kerület helyén csak a XIX.század végén alakult ki, részben a volt városok visszaminõsítésével, részben az addig lakatlan puszták faluvá szervezõdésével (Lajosmizse, Jászszentlászló, Jászkarajenõ, stb.). Ez a településföldrajzi kép (a lakosságnak a mezõvárosokba való koncentrálódása, a középkori faluhálózat csaknem teljes eltûnése, a nagyhatárú városok körül a tanyavilág kialakulása és a tanyaközpontokból új falvak szervezõdése) többé-kevésbé az alföldi vármegyékre is jellemzõ volt, de a legkifejezettebben a városi lakosságnak a XIX.század közepén közel 100 %-os arányával - a szabad kerületekben valósult meg (a városi lakosságba a városok határában élõ tanyasiakat is beleszámítottuk).
A Jászkun kerület és ezzel a Nagykunság közjogi különállását a kiegyezés után 1876-os közigazgatási reform szüntette meg. (Érdekes módon ez elõtt még az ország, térképét radikálisan átalakító II. József- és Bach-féle közigazgatási rendezés sem érintette a Jászkunságot.) a Nagykunság és Kunhegyes sorsát alapjaiban érintõ XIX. század végi reform a feudális korból örökölt közigazgatási rendszert a kor igényeinek, a kibontakozó kapitalista fejlõdésnek jobban megfelelõ új területi beosztással és kategóriákkal váltotta fel. A reform három fõ területe a megyék, a járások és a városhálózat rendezése volt.
Az 1876-ban végrehajtott megyerendezés fõ célja a feudális eredetû autonóm közjogi egységek megszüntetése, a megyerendszerbe való beolvasztása volt. A központi kormányzatnak ekkor sikerült ténylegesen megtörnie a megyei autonómiát és a megyéket a központi akarat végrehajtó szerveivé változtatnia. E politikai indíttatású célkitûzés már önmagában is ellentmondott a szabad kerületek hagyományokra épülõ önigazgatásának, ezért a reform ezeket mind meg is szüntette. Célként fogalmazták meg továbbá a területi beosztás áttekinthetõbbé tételét, az egymásba ékelõdõ és a különálló darabokból álló egységek rendezését. Ezt megyei szinten sikerült is megvalósítani, a járások szintjén azonban a területi széttagoltság megmaradt, sõt helyenként még fokozódott is. Ugyancsak célul tûzték ki a megyék közötti nagyságbeli különbségek csökkentését, ezt azonban néha éppen az elõbbi célok keresztezték. A Jászkun kerületbõl a Jászságot és a Nagykunságot az ekkor alapított Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe, a Kiskunságból Dorozsmát Csongrád megyébe, a többi kiskun helységet és néhány korábban a jász településekhez tartozó pusztát, pedig Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyébe olvasztották be. Ez utóbbi -mint már nevének hossza is mutatja - az ország legnagyobb, területével és lakosságával szomszédait többszörösen felülmúló megyéje lett. A megyerendezést a Jászkun kerület népe rákényszerített változásnak, évszázados autonómiája megszüntetésének tekintette, ami az új megyéknek a nép ajkán máig fennmaradt” muszáj-vármegye” elnevezésébõl is kitûnik. Még az a javaslat sem valósult meg, hogy a Kiskunságot a beléje ékelõdõ Pest megyei részekkel kibõvítve külön megyévé szervezzék (csak majd 1950-ben jön létre Bács-Kiskun megye). A késõbbi korokra kisugárzó hatása a rendezésnek, hogy az addig felsõfokú (tehát megyenagyságú területre kiterjedõ) funkciókat ellátó szabad kerületi székhelyek - Jászberény, Karcag, Kiskunfélegyháza, Hajdúböszörmény -az alföldi városi központok hátsó sorába szorultak vissza.
Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét, amint azt neve is kifejezte, három alkotórészbõl hozták létre. A Jászság és a Nagykunság között elterülõ tiszamenti része a középkori Külsõ-Szolnok vármegye területe volt. (Az egykori nagy Szolnok megyének, amely a Tiszától a Szamos forrásvidékéig terjedt, a Tisza mellékére esõ nyugati része lett Külsõ-, a Szilágysághoz tartozó középsõ része Közép- és az Erdély belsejébe esõ keleti része Belsõ-Szolnok.) A török kiverése után Külsõ-Szolnok megyét nem szervezték újjá, hanem Heves megyével egyesítették. Az így létrejött Heves-Külsõ-Szolnok vármegye mai szemmel nézve elég különös területi egység volt, a Mátra gerincétõl az Alföld közepéig (a Körös és a Tisza összefolyásáig) terjedt. Ez az északról délre nyúló területi alakzat azonban csak a vasúthálózat kiépülése óta tûnhet anomálisnak - a Budapestrõl kiinduló vasútvonalakra merõleges lévén-, a maga idejében természetes volt az, hogy az Alföld-peremi városi központok megyéi az egymást kiegészítõ síkság és hegyvidék egy-egy darabját foglalták magukban. A történeti beosztás szerint kimondottan síksági megye az Alföldön csak Bács-Bodrog, Csongrád, Békés, Csanád és Torontál volt, míg Pest-Pilis-Solt, Heves-Külsõ-Szolnok, Borsod, Bihar, Arad, stb. megyéknek eltérõ arányban ugyan, de volt hegyvidéki és síksági részük is. (Szabolcs megye esetében az egymást kiegészítõ részek a Nyirség - amelyet a helybeli térszemlélet még ma sem tekint az Alföldhöz tartozónak - és a Hortobágy voltak.)
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közepes méretével jól beilleszkedett az Alföld többi megyéje közé, és - a felszabadulás utáni kisebb korrekcióktól eltekintve - a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye formájában mindmáig fennmaradt.
A megye székhelyének kijelölt Szolnok, noha korábban nem lévén megyeszékhely a helyi politikai hagyományoknak híjával volt, valódi székvárosa lett megyéjének és - különösen 1945 óta - a legtöbb vonatkozásban pótolta a hagyományos központokkal szembeni hátrányait. Sõt kedvezõ fekvésénél fogva az Alföld legjelentõsebb forgalmi csomópontjává és egyik legnagyobb ipari gócává fejlõdött. Oktatási és kulturális téren azonban ma is elmarad más alföldi megyeszékhelyektõl. A háttérbe szorult hagyományos központok, Jászberény és Karcag egykori hatókörüket nem érik el ugyan, de a megye többi városához képest több tekintetben ma is nagyobb jelentõséggel bírnak.
Térjünk vissza a XIX.század végi területi rendezés másik színteréhez, a városhálózat átalakításához. A feudális Magyarországon a városoknak három típusát különböztették meg. A csúcson az un. Szabad királyi városok álltak, amelyek függetlenítve voltak a megyéktõl és az országgyûlésben külön képviselettel bírtak. Ezt a magas státuszt az alföldi városok közül csak Szeged, Debrecen, Kecskemét (valamint a mai határokon túl lévõ Szabadka, Újvidék, Zombor, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár és Versec) érte el. A városok alsó sorát a mezõvárosok alkották, amelyek részei voltak a megyéknek és a járásoknak is, de bizonyos kiváltságokkal, vásártartási jogukkal, központi funkciókat ellátó intézményeikkel, iparosaik nagyobb számával és általában magasabb lélekszámukkal kiemelkedtek a környezõ falvak átlagából. Az alföldi településhálózat sajátos alakulása következtében e mezõvárosok Nyíregyházától Makóig és a Három Várostól (Cegléd, Nagykõrös, Kecskemét) a Bácskáig csaknem összefüggõ városövezetet alkottak, amelyet csak néhol (pl. a Tisza mentén) szakítottak meg a török háborúkat átvészelt falvak csoportjai. Végül a szabad királyi és a mezõvárosok közötti átmenetet az egyszerû mezõvárosok közül kiemelkedett, de a szabad királyi címet még el nem érõ érseki és püspöki városok, kiváltságos és nemes városok, valamint rendezett tanácsú városok képezték. A XIX. század közepén az alföldi szabad kerületek helységei már mind ez utóbbi kategóriába tartoztak.
Az 1870-es években a megyereformmal párhuzamosan városhálózatunk is új alapokra helyezõdött. A városhálózat élvonalát a törvényhatósági jogú városok közé sorolták be, amelyek továbbra is ki voltak véve a megyékbõl. A kisebb szabad királyi városok ezt a státuszt nem kapták meg, viszont az Alföldön a volt szabad királyi városokon kivül Baja és Hódmezõvásárhely is megkapta a törvényhatósági jogot. A mezõvárosok nagyrésze elvesztette városi státuszát és a községek közé, sorolták be õket. Az átmeneti státuszú városok többsége, valamint a visszaminõsített szabad királyi városok és a néhány elõléptetett mezõváros a továbbiakban rendezett tanácsú városokként szerepeltek, amelyek a megyéknek alá voltak rendelve, de a járásokba nem voltak beosztva. A nagykun városok közül a reform alkalmával elõször csak Kunmadarast sorolták vissza a községek közé, majd 1893-ban "a városi szervezet megnövekedett költségeire hivatkozással" Kunhegyes és Kunszentmárton is visszasorolását kérte. A Jászságban Jászberény mellett a reform után néhány évig még Jászárokszállás is rendezett tanácsú város maradt. A Kiskunságban már kezdettõl fogva csak Kiskunfélegyháza és Kiskunhalas tarthatta meg városi jog állását.
A városhálózat reformjának egyik szempontja volt az is, hogy megyénként lehetõleg kiegyenlített, 0-10 tagból álló városrendszer alakuljon ki. Korábban (a mezõvárosok beszámításával) pl. Pest-Pilis-Solt megyének 22, a Jászkunságnak 19, Bács-Bodrog és Heves-Külsõ-Szolnok megyéknek 16-16 városa volt. A reform után Jász-Nagykun-Szolnok 9, ill. késõbb a visszaminõsítések miatt 6 városával az ország egyik legtöbb várossal rendelkezõ megyéje (csak a sajátos helyzetû Szepes megye elõzte meg, ahol a XVI városok kerületének beolvasztása után - az ott is jelentkezõ visszaminõsítések ellenére - 9 város maradt).
A városi jogállásnak mindig is megvolt a politikai jelentõsége. Míg a múlt században elsõsorban a szabad királyi címért kellett egy helységnek hosszú küzdelmet folytatnia (Eger és Miskolc például több mint egy évszázadon keresztül hiába próbálkoztak), az 1870-es évek óta magának a városi jogállásnak, a városi cím megszerzésének (és megtartásának) a fontossága értékelõdött fel.
Századunkban kialakult a városi küszöb fogalma, abból a szemléletbõl kiindulva, hogy a város magasabb rendû településforma, és a városi jogállás elnyerését csak bizonyos - újabban számszerû mutatókban is megfogalmazott - követelmények teljesítése után szabad engedélyezni. Mindebben szerepet játszott, hogy hazai városhálózatunkat a nyugati városeszménnyel összevetve sok tekintetben elmaradottnak találtuk (és találjuk még ma is). Másrészt saját városküszöbértékeink kijelölésekor az 1870-es években kialakult városhálózatot, illetve annak az elsõ világháború után elcsatolt kisebb felvidéki és erdélyi városok nélküli, még szûkebbre szabott változatát vettük alapul. Így lett, aztán pl. a 10.000-es lélekszám a városi rang sokáig elengedhetetlennek tekintett elõfeltételévé.
A következõkben Kunhegyes környezetének járási szintû változásait kísérjük nyomon, tekintve, hogy városi jogállását elvesztve 1893-tól Kunhegyes is belekerült a járási keretek közé. Heves-Külsõ-Szolnok vármegyének a XIX.század elején négy járása volt, amelyek a hosszan elnyúló megyét nagyjából négy szakaszra osztották: a gyöngyösi, a mátrai és a tarnai járás a mai Heves megyei részeket, a Tiszafüredtõl a Körös-torkolatig húzódó tiszai járás, pedig lényegében a megye külsõ-szolnoki részét foglalta magában. A század közepén a járások száma 11-re gyarapodott; a tiszai járást négyfelé osztották: tiszazugi (székhelye Cibakháza), tiszai alsó (székhelye Szolnok), tiszai közép (szék helye Tiszaroff) és tiszai felsõ járásra (székhelye Tiszaszalók) A megyerendezéskor ez utóbbiak közül az elsõ hármat teljes egészében, a tiszai felsõ járásból, pedig Tiszaszalókot, Tiszaabádot, Tiszaderzset és Tiszaszentimrét az új Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez csatolták. Az új megye járásbeosztása a következõképpen alakult ki:
-A tiszai felsõjárás falvai a Nagykunságból visszaminõsített Kunmadarassal és az addig a tiszai középjáráshoz tartozó Kenderessel és Dévaványával együtt alkották az új megye tiszai felsõ járását; a székhely elõször Kenderes lett, majd városból való visszaminõsítése után Kunhegyes.

-A tiszai középjárást a volt heves-külsõ-szolnoki tiszai középjárásból, valamint a tiszai alsó járáshoz tartozott Szajol és Tiszapüspöki községekbõl alakították Tiszaroff, majd 1910-tõl Törökszentmiklós székhellyel.

-A volt tiszai alsó járás déli részébõl és a volt tiszazugi járásból alakult meg az új tiszai alsó járás Tiszavárkony, majd Tiszaföldvár székhellyel.

-A Jászság keleti fele a volt tiszai alsó járás Szolnoktól északra esõ községeivel a Jászapáti székhelyû jászsági alsó járást alkotta.

-A Jászság nyugati részén Jászberény székhellyel a jászsági felsõ járás alakult meg.
A Nagykunságból a városi jogállását elvesztõ Kunmadaras és Kunhegyes a tiszai felsõ, Kunszentmárton pedig a tiszai alsó járáshoz került. Karcagtól Mezõtúrig azonban így is 4 város határából álló összefüggõ városövezet maradt meg. Mivel a városok nem tartoztak egyik járáshoz sem, a járások között elõfordult olyan, amely területileg össze nem függõ részekbõl tevõdött össze (a tiszai felsõ járás elõször három darabból állt és Kunhegyes beolvadása után is két darabból: Dévaványát Kisújszállás város területe választotta el a járás többi részétõl). Az így kialakult ötös járásbeosztás viszonylag tartósnak bizonyult csak az elsõ világháború után kellett egy hatodik járást is szervezni központi járás néven Szolnok székhellyel. A felszabadulás után, 1946-ban Pest megyétõl átcsatolt Tószeg, Újszász és Zagyvarékas községeket is a központi járásba osztották be. 1950-ben a megyerendezéskor Dévaványát átcsatolták Békés megyéhez Tiszafüred és környéke, viszont Hevestõl Szolnok megyéhez került (a Jász-Nagykun jelzõt ettõl fogva "az egyszerûség kedvé ért" elhagyták a megye nevébõl). A tiszai alsó járás székhelyét Tiszaföldvárról áthelyezték Kunszentmártonba.
1950-tõl a járások egységesen székhelyük nevét viselték. 1950-ben Szolnok megyének 7 járása volt: a szolnoki, a jászberényi, a jászapáti, a kunszentmártoni, a törökszentmiklósi, a kunhegyesi és a tiszafüredi. Az utóbbi három között némi terület átcsatolásra is sor került: Tiszaderzs és Tiszaszentimre a kunhegyesi járásból átkerült a Tiszafüredibe, Tiszabura, Tiszaroff és Tiszagyenda viszont a Törökszentmiklósiból a kunhegyesibe.
Az un. ötvenes években (1950-54 között) a városokat is mind beosztották a járásokba, kivéve azt a 26-ot, amelyeket közvetlenül a megyei tanácsoknak rendeltek alá. Ez utóbbiak közé a volt törvényhatósági jogú városokon és a megyeszékhelyeken kívül Szolnok megyébõl Karcag és Kisújszállás is bekerült, részben fekvésüknél fogva (nem volt olyan járás, amely alá be lehetett volna õket osztani), részben, mint a téeszszervezés kiemelt színhelyei. Túrkevét és Mezõtúrt a törökszentmiklósi járáshoz osztották be, amelynek székhelye csak 1952-tõl lett város. A kunhegyesi járásba várost nem osztottak be.
A községek szintjén is lényeges változások következtek be 1950-ben. A XIX.század végi rendezés óta a közigazgatási rendszer a falusi településeknek két típusát különböztette meg: a nagyközségeket, amelyek egymagukban alkottak községet (saját jegyzõséggel és képviselõtestülettel) és a kisközségeket, amelyek egymással un. körjegyzõségekbe voltak szervezve. (Kivételképpen voltak még nagyközség mellé beosztott kisközségek is.) Az 1950-es tanácsi választások után a községek két típusát az önálló tanácsú és a közös tanácsú községek képezték. 1950-ben, azonban ahol csak lehetett, önálló tanácsot szerveztek, közös tanácsok csak a kimondottan aprófalvas vidékeken alakultak. Az Alföld település viszonyaiból adódóan itt régebben a nagyközségek, 1950 után, pedig az önálló tanácsú községek domináltak. Kunhegyes 1950-ben nagyközségbõl önálló tanácsú községgé alakult, ílymódon az ország településállományának 90 %-ával azonos jogállásra került.
Az 1950-es községi rendezés lényegi változások nélkül a hatvanas évek végéig érvényben maradt. A városok 1950-es besorolását azonban már néhány év múlva korrigálni kellett: 1954-tõl a négy legnagyobb vidéki város (Miskolc, Debrecen, Szeged és Pécs) a megyék hatáskörébõl kiemelve megyei jogú, többi városunk, pedig a járásokból kiemelve és közvetlenül a megyék alá rendelve járási jogú város lett. Ezután a területszervezésben kb. 15 évig nyugalmasabb idõszak következett (voltak a területi beosztásnál fontosabb megoldandó kérdések!), csak egyes járásokat szüntettek meg és egyes önálló tanácsú községeket vontak össze közös tanácsokba. 1965-ben Kunhegyes is megszûnt járásszékhely lenni, járását a szomszédos törökszentmiklósi és tiszafüredi járás között osztották fel, maga Kunhegyes a törökszentmiklósi járáshoz került. Késõbb, újabb összevonással a törökszentmiklósi járás is megszûnt és 1975-tól 1983-ig, a járások teljes megszüntetéséig Kunhegyes a szolnoki járáshoz tartozott.
A hatvanas évek végétõl a vidéki ipartelepítéssel, a mezõgazdasági nagyüzemek, az iskola- és egészségügyi hálózat centralizációjával, az urbanizáció felgyorsulásával ismét a figyelem elõterébe került, sõt a hetvenes években a legfontosabb belpolitikai kérdéssé vált a területfejlesztési politika. Az 1971-tõl életbe léptetett Országos településhálózat-fejlesztési koncepció nyomán az ország települési viszonyaiban, közigazgatási rendszerében és térszerkezetében olyan nagyarányú változások bontakoztak ki, amelyek jelentõségükben talán még a XIX.századvégi változásokat (a vízrendezést követõ második alföldi honfoglalást és a már részletezett közigazgatási reformot) is felülmúlják.