Sz. Lukács Imre író, újságíró

Kunhegyesen született 1934. március 12-én. Édesanyja Gulyás Erzsébet volt. Sokgyermekes családból indult, sok vargabetűt téve jutott el addig, hogy ismert író, újságíró legyen. Ígéretes labdarugó volt a szülőfalu pályáján. A lakatos mesterség kitanulása után 1952-ig szakmájában dolgozott, (Vízgépészeti Vállalat) majd adminisztrátor lett. 1955-ben tett szakérettségit. 1968-ban a szegedi egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet. Közben már versei és írásai jelentek meg különböző lapokban. Több vidéki lapnál dolgozott 1958-tól a mezőgazdasággal „eljegyezve” önmagát: Csongrád Megyei Hírlap, Szolnok Megyei Néplap, 1967-1977-ig Dél-Magyarország. Nyugdíjaztatása előtt 1985-től a Szabad Föld főmunkatársa volt.

Regényeiben, riportjaiban, szociográfiáiban a falusi társadalom életét mutatta be. Köteteinek fele szülőföldjével, a mi tájegységünkkel foglalkozik, az itt élő emberek életét láttatja a szövetkezetek kemény, embert próbáló megvalósulásáig és azután, egészen a 60-as évek végéig. Tegnapi szegények című regénytrilógiájának ( Szegények krónikája, Elvesztett szegénység, Szegények ünneplőben ) alakjai a Vörös Csillag termelőszövetkezet és önmaguk felemelkedéséért küzdenek István-apánkkal. Szereplőinek egy része létező kunhegyesi hús-vér emberek: az író édesanyja, Gulyás Erzsébet, Jós Sándor az örök napszámos, Rézpiku, Stuka, a gyermekkori jó barátok. Kunhegyesi utcákon, falurészeken pl. Porcsiny utca (ma Bocskai út), Cigányvölgy, Gödrök köze, Selyem-kút, kunhegyesi határbeli tájakon (Homok, a Szélmalom környéke) járunk műveit olvasva.

Szülém mégis utazik címmel megjelent könyvéről a következő ismertetést adja az Új Könyvek: „E könyv írója azok közé tartozik, akik úgy szakadtak ki környezetükből, hogy nem tagadják meg egykori önmagukat. Nem szégyenli a földpadozatú szegényes viskót, a tizenegy gyermekes családot, a mostohaapát, a lötyögő cipőt és a mástól levetett ruhákat. Emlékezik, hogy megváltsa a múlttól önmagát, testvéreit, édesapját és mostoháját. Műfaját leginkább lírai hangolású publicisztikának nevezhetnénk. Írásának alapszövete a legidősebb fiú és szüléje – édesanyja – közti stilizált párbeszéd, megtűzdelve az író gyermekkorának epizódjaival: a napszám, háború, az első szerelem, a cirkusz, mozi, libalegeltetés s egy karácsonyünnep élményeivel”.

A Tábor a pusztán (regény, 1985 Csongrád megyei TESZÖV) és a Magyar gulág (1997) című regényeinek témáját az 1950-es években történt kitelepítések adták. Sok-sok éves kutatómunka eredménye az utóbbi mű. Ezekről a dolgokról még ma sem igazán beszélnek, nyílnak meg az emberek. Kunhegyes környékén hét kitelepítő tábor működött. A legközelebbi Bánhalma-Kormó pusztán volt.

Az utóbbi években betegsége miatt nem járt író-olvasó találkozókra, velünk, szülőföldjén élőkkel azonban kivételt tett, 2001-ben és 2006-ban is elfogadta meghívásunkat. Rövidebb írásai, novellái, a Szülém mégis utazik című regényének részletei a Kunhegyesi Nagykun Kalendáriumban is megjelentek.

Az író művei még: Viharsarki állami gazdaságok, (riportok, 1972); Dűlőúton, gyalogúton ( szociográfia, 1984); Boldogulók a Bácskában és a Duna mentén (szociográfiai riportok, 1986); Végig az úton (riportok, 1986); Magvetők (riportok, 1987); Mi legyen hát mivelünk? (szociográfia, 1987) Köves föld. (riportok, 1989); A halál színpadán : Beszélgetés vitéz Szilágyi Lajossal. (Nap Alapítvány, Népi Írók Baráti Társasága, 2002); Nagy Imre testamentuma, a Magyar Golgota . Szeged, Bába K., 2006. ; Beszélgetés az Istennel (versek, Szeged, Bába K., 2007.)

Energiájának nagy részét 1995-től az ópusztaszeri Megmaradás Falának, a Minden Magyarok Falának (Minden magyar hős és áldozat emlékére) építése, melynek megálmodója és lelkes ügyvezetője volt, s az azokkal kapcsolatos tennivalók kötötték le, és a történelmi levéltári kutatások. A Kunhegyesiek Baráti Köre két alkalommal is részt vett az általa minden évben szervezett Megbékélés napja (aug. 19.) rendezvényen, s az elmúlt évben kopjafát is avattunk IV. (Kun) László király emlékezetére az emlékkertben.

Verseskötete megjelenését, ami már nyomdában volt, sajnos nem érhette meg, s így nekünk tett ígéretét sem válthatta be, hogy ismét eljön hozzánk.

„Szívem Imi”, ahogyan édesanyja, a kicsi, fekete kunasszony nevezte Sz. Lukács Imre írót, újságírót, küzdelmes életcsata megvívása után, s évek óta a kegyetlen betegséggel való viaskodás után szeretteinek köréből a minden élők útján elment Szegeden 2007. augusztus 12-ének hajnalán.